Húsvét

Húsvét.

Túl sok volt benne a kényszer, az erőltetett vendéglátás, a feszengés. Volt idő, amikor letagadtam, hogy otthon vagyunk. Bezárkóztam.

Most valahogy más volt. Talán először. Megkérdeztem, miről is szól ez az egész. 

Aztán jött a csend. A történet. A megértés. És valami belül megmozdult. Halkan, mint egy régóta zárt ajtó nyikorgása. Nem harsány, nem ünnepi.Csak egy csendes érzés: a megértés kezdete. 

És ahogy ott álltam ebben a csendben, eszembe jutott a nagymamám.

Este együtt szedtünk murkot. A kis leveleket rászorítottuk a tojásokra, nylon harisnyába bújtattuk, és hagymahéjjal festettük meg őket. A világ legszebb tojásai lettek.

Reggel pedig már ott állt a kapuban. A szokásos kék otthonkáját ünnepire cserélve, arcán elszántsággal és szeretettel. És bármelyik fiúcska arra járt, rákiabált:

„Gyere csak be! Itt van Ági! Itthon van az unokám, gyere csak locsold meg!”

Nem kellett sokáig hívni őket. Jöttek örömmel. A tojás mellé egy kis apró pénz is járt – és ezt ők is pontosan tudták.

Akkor még szerettem a húsvétot. Legalábbis azt, amit ott, náluk éltem meg. Csak néha reszketett meg bennem valami az otthon maradt anyám miatt.

Talán nem most tanulom először.  Csak most értem meg újra.

Pagi

Az emlékké szelídült fények

Az emlék nem kopott el, csak most más színben világítja meg a napfény.

Hiszen akkor, amikor történt, és még nem emlék volt, hanem maga a történés, ragyogó fényekben fürdött.

Lágy, meleg rózsaszínek, tompa sárgák, itt-ott némi türkizkék és sok-sok szikra. Pontosan úgy, ahogy egy szeretetről szóló történet szokott.

Mert az érzés ma sem kopott meg. Bár réges-régen történt, az idő homálya megcsendesítette a színeket.

És a történet szép lassan emlékké szelídült – átszínezve az egykori ragyogó színeket némi árnyékszürkével, finom, puha öleléslilával és a mélységet érzékeltető éjkékkel.

(Contemporary watercolor artist)

Pagi

Az öreg söprű

A söprű végén már kikandikált pár fáradt szál, s a gazda csak legyintett rá.

– Nem baj az, öreg barátom.

Se’ ember, se’ söprű nem antul' jó, hogy új. A jó munkát az csinálja, akinek a keze megtanulta az életet.

Azzal vigyázva, a konyhaajtó mögötti a sarokba támasztotta a seprűt. Az volt ennek a seprűnek az otthona születése óta. 

Az öreg söprű – vigyázva, hogy az öregember észre ne vegye – még beljebb húzódott a sarok védelmébe. Jól esett neki a hűvös félhomály.

De azért a seprű csak elszégyelte magát.

- Ahun' van ni! Akárhogy forgolódok, akárhogy dugdosom, észrevette azt a néhány szálat, pedig az ő keze aztán igazán megtanulta az életet,  

-dohogott magában.

De azért, arra mindig vigyázott hogy megtisztelje a gazdát. 

Csak akkor mozdult beljebb amikor az már nem láthatta. Még véletlenül se juttatva eszébe, hogy netán rosszul tette le a munka végét.

Pagi

Forrpont

A papír már sírva könyörgött, a fulladásos halál utolsó hörgéseként.

Rostjai telítődtek, tiltakoztak: egyetlen korty festéket sem bírt tovább elnyelni. 

A festő csak állt, a fogához kocogtatta a márkás, puha mókusszőr ecset végét. A fejét oldalra billentette – mintha minden gondolatot egyetlen oldalra szeretett volna összeterelni. Talán a sok egymást taposó gondolat és ötlet között talál valamit. Talán egyet, amelyik még megmentheti a festményt.

De a papír tovább könyörgött. Sőt, már nem is könyörgött.

Sikított.

A festőművész határozott mozdulattal visszabillentette a fejét, kettőt pislogott, majd hatalmasat szusszantott.

– Jó! Akkor fulladj meg a piros festékben, te nyavalyás! – kiáltotta fel.

És a legdrágább, legjobb festékéből egy hatalmas vörös pacnit csapott a lázadó festményre.

Pagi