Embermesék egy percben
Ahol a képek mesélnek - vagy én helyettük.
2026
Ezek az embermesék nem hősökről szólnak, hanem pillanatokról. Arról, amikor valami ismerős hirtelen megszólal. Amikor egy bögre, egy asztal széle, egy árnyék a falon többet mond, mint egy hosszú történet.
Vannak történetek, amelyek nem kérnek sok időt. Ezek az embermesék ilyenek. Egy percbe férnek bele, de nem sietnek. Néha csak egy mozdulat, egy gondolat, egy félmondat az alapjuk. Máskor egy tárgy, egy emlék, egy régi hangulat, ami megszólal – és már mesél is.
Nem tanítani akarnak, egyszerűen csak megmutatnak valamit.
Olyanok, amelyek az emberekről szólnak – rólunk, egymásról, a mindennapok kis rezdüléseiről. Van köztük mosolygós, elgondolkodó, csöndes, néha csípős is. Ahogy az élet maga.
Egy perc.
Egy történet.
És ha szerencsénk van, valami megmozdul közben.
Mariska és a hetedik dimenzió húslevese
Mariska a múlt héten véletlenül betévedt valami spirituális-felébredős előadásra a művházba. Pedig csak pisilni tért vón' be, a piacra fele" menet.
Azóta olyan szinten megnyílt neki a hetedik dimenzió, hogy a húsleves mellett is rezgésszintet emel a szomszédságnak.
„A létezés áttetsző rezgésében a nem-idő pulzálja önmagát a végtelen csend peremén. A lélek emlékezete kristályfényként oldódik fel a teremtett üresség szakrális szövetében.
Ott, ahol a minden már nem különül el a semmitől..."
Na, mánmost, ajjá’ meg, Mariskám. Mer’ nem tudok veled odáig repdesni.
Másszá’ le a hetedik dimenzió fénykapujáró', vagy hun is lebegtél, oszt parkold le azt a kristályfényben lüktető aurádat vagy midet.
Azt először együk meg a húslevest, mer’ kihűl, pedig én azt azért főztem, hogy megköszönjem a spirituális felokosítást.
Oszt ha mán’ a rántott húsnál tartunk, elengedheted azt a lebegő izét a lelkedből… vagy körüle. Tuggya'a a rosseb mán’.
Pagi
Dauer vs. okostelefon
Lenke, a szőke, fényesen dauerolt hajú nő idegesen tartotta a füléhez a telefont.
– Na halló! Katikám, te vagy az? Hát szólaljál már meg! – morogta, majd levette a fülétől a készüléket, megrázta, még meg is kocogtatta. – Hát mennyire utálom én ezt a nyavalyás készüléket! Nem hallok belőle soha semmit!
A következő pillanatban olyan erővel csapta vissza a füléhez a mobilt, hogy a szeme könnybe lábadt – pont akkor, amikor a másik végén valaki már kiabálni kezdett.
– Lenke! Halló!
Itt vagyok!
Mondd, mikor fogod megtanulni rendesen használni? Manapság egy óvodás is jobban kezeli!
– Jaj, Katikám, ne bánts már! Fél délelőtt kerestem ezt a nyavalyást! Tudod, hol volt? Az ágy alatt! A macska aludt rajta kényelmesen! – Lenke egy szuszra hadarta el. – Még jó, hogy eszembe jutott, mit tanítottál: átmentem a szomszédba, megkértem Julit, hogy hívjon fel. Szaladtam haza, és csodák csodája, valahonnan a macska alól hallottam meg, hogy csörög! Csak azt hittem, dorombol.
– Inkább mondd el, miért volt ilyen fontos, hogy mindenáron beszélj velem – sóhajtott Katika.
– Nahát, Katikám! Micsoda kérdés ez! Természetesen azért volt fontos, hogy megtaláljam a telefonom.
Mert nélküle vajon hogyan is hívnálak fel?
(Contemporary watercolor artist, water color art.)
Pagi
Húsvét
Húsvét.
Túl sok volt benne a kényszer, az erőltetett vendéglátás, a feszengés. Volt idő, amikor letagadtam, hogy otthon vagyunk. Bezárkóztam.
Most valahogy más volt. Talán először. Megkérdeztem, miről is szól ez az egész.
Aztán jött a csend. A történet. A megértés. És valami belül megmozdult. Halkan, mint egy régóta zárt ajtó nyikorgása. Nem harsány, nem ünnepi.Csak egy csendes érzés: a megértés kezdete.
És ahogy ott álltam ebben a csendben, eszembe jutott a nagymamám.
Este együtt szedtünk murkot. A kis leveleket rászorítottuk a tojásokra, nylon harisnyába bújtattuk, és hagymahéjjal festettük meg őket. A világ legszebb tojásai lettek.
Reggel pedig már ott állt a kapuban. A szokásos kék otthonkáját ünnepire cserélve, arcán elszántsággal és szeretettel. És bármelyik fiúcska arra járt, rákiabált:
„Gyere csak be! Itt van Ági! Itthon van az unokám, gyere csak locsold meg!”
Nem kellett sokáig hívni őket. Jöttek örömmel. A tojás mellé egy kis apró pénz is járt – és ezt ők is pontosan tudták.
Akkor még szerettem a húsvétot. Legalábbis azt, amit ott, náluk éltem meg. Csak néha reszketett meg bennem valami az otthon maradt anyám miatt.
Talán nem most tanulom először. Csak most értem meg újra.
Pagi
Az emlékké szelídült fények
Az emlék nem kopott el, csak most más színben világítja meg a napfény.
Hiszen akkor, amikor történt, és még nem emlék volt, hanem maga a történés, ragyogó fényekben fürdött.
Lágy, meleg rózsaszínek, tompa sárgák, itt-ott némi türkizkék és sok-sok szikra. Pontosan úgy, ahogy egy szeretetről szóló történet szokott.
Mert az érzés ma sem kopott meg. Bár réges-régen történt, az idő homálya megcsendesítette a színeket.
És a történet szép lassan emlékké szelídült – átszínezve az egykori ragyogó színeket némi árnyékszürkével, finom, puha öleléslilával és a mélységet érzékeltető éjkékkel.
(Contemporary watercolor artist)
Pagi
Az öreg söprű
A söprű végén már kikandikált pár fáradt szál, s a gazda csak legyintett rá.
– Nem baj az, öreg barátom.
Se’ ember, se’ söprű nem antul' jó, hogy új. A jó munkát az csinálja, akinek a keze megtanulta az életet.
Azzal vigyázva, a konyhaajtó mögötti sarokba támasztotta a seprűt. Az volt ennek a seprűnek az otthona születése óta.
Az öreg söprű – vigyázva, hogy az öregember észre ne vegye – még beljebb húzódott a sarok védelmébe. Jól esett neki a hűvös félhomály.
De azért a seprű csak elszégyelte magát.
- Ahun' van ni! Akárhogy forgolódok, akárhogy dugdosom, észrevette azt a néhány szálat, pedig az ő keze aztán igazán megtanulta az életet, -dohogott magában.
De azért, arra mindig vigyázott hogy megtisztelje a gazdát. Csak akkor mozdult beljebb amikor az már nem láthatta. Még véletlenül se juttatva eszébe, hogy netán rosszul tette le a munka végét.
Pagi
Forrpont
A papír már sírva könyörgött, a fulladásos halál utolsó hörgéseként.
Rostjai telítődtek, tiltakoztak: egyetlen korty festéket sem bírt tovább elnyelni.
A festő csak állt, a fogához kocogtatta a márkás, puha mókusszőr ecset végét. A fejét oldalra billentette – mintha minden gondolatot egyetlen oldalra szeretett volna összeterelni. Talán a sok egymást taposó gondolat és ötlet között talál valamit. Talán egyet, amelyik még megmentheti a festményt.
De a papír tovább könyörgött. Sőt, már nem is könyörgött.
Sikított.
A festőművész határozott mozdulattal visszabillentette a fejét, kettőt pislogott, majd hatalmasat szusszantott.
– Jó! Akkor fulladj meg a piros festékben, te nyavalyás! – kiáltotta fel.
És a legdrágább, legjobb festékéből egy hatalmas vörös pacnit csapott a lázadó festményre.
Pagi
Nagyikám fránya vizes kannája
Pagi