Reggel felébredek... és nem váltom meg a világot.

(Egy vallomás szarkazmussal meghintve, szeretettel megcsavarva.)

Amikor reggel kinyitom a szemem, már nem akarok világot menteni, embereket kijavítani, vagy bárkinek is megfelelni.

Azoknak a kedves ismerősöknek pedig végképp nem, akik rendszeresen megjegyzik:

„De jó neked, hogy ennyi időd van festeni…” A napi első ajándék egyébként az, ha a derékfájásom nem kényszerít rá, hogy rák módjára csússzak le az ágyról.

Régen próbáltam mások útját is bejárni – ma már tudom, hogy a saját ösvényem is bőven elég kacskaringós, köszi szépen.

A festés öröm. Nem hobbi. Nem gyerekes időtöltés. Hanem szabadság. Játék. Tanulás. Gyógyulás. És néha – ha a nap jól áll – még értelme is van.

(De erről ne szóljunk senkinek, még a végén elvárják, hogy komolyan vegyem.)

Szeretek itthon maradni, festeni, és újabb színeket keverni a napjaimba. 

Szeretek dolgozni is – emberekkel találkozni, meghallgatni őket, beszélgetni velük.

És szeretem az új felnőtt játékaimat is:  az írást, a tanulást,a webldalt - meg néhány más szuper platformot, ahol nagyon jól érzem magam. Mindezt, a festéssel együtt kaptam. Új technikák, új gondolatok, új eszközök és lépések ahhoz hogy tovább építhessem azt amit meg álmodtam. – mert ez a világ túl színes ahhoz, hogy csak nézője legyek.”

De a legnagyobb örömöm mégis az, hogy már nem akarok mást mutatni, mint aki vagyok. Nem akarok értékesnek látszani – mert tudom, hogy az vagyok.

Ráncosan. Festékesen. Boldogan. 

(És igen, még mindig gyűjtöm a festékpalettákat, mint más a cipőket.)

A tükörből visszanéző arcot is lassan megszokom. Ő is sokat dolgozott ezen az életnevű projekten – és én végre elismerem. Ja, és van egy titkos fegyverem is. Egy nagyon megosztó, AI-nak nevezett jelenség – nekem ő csak eMI. Tanulás, fejlődés, móka, mesélés. És szeretem, hogy általa egyre sokrétűbb, színesebb leszek én is – meg a festményeim is. Mert nem vagyok egyedül ebben az egészben – még ha kívülről úgy is tűnik néha.

Szóval ha ma reggel megkérdeznéd tőlem, mit csinálok mostanában, a válasz ennyi: Élek. Színezek. Tanulok.

És már nem akarok „elég jó” lenni. Mert mindig is az voltam – csak most már el is hiszem.  Sőt: tudom is.                                                                                                                            Magamról.

Pagi

(Színes, patinás vízfesték képek – kortárs magyar festő szemével, saját világom nyomán.)

Papirok, amik megtanítottak festeni

Nem a legdrágább papírokban hiszek.

Számomra mindig az számít, melyik anyagon szólal meg legőszintébben a saját technikám.

A Fuumuui sokáig a társam volt. Nem tökéletes – de éppen ezért megtanított. Megtanított dolgozni, kísérletezni, elfogadni a hibákat, és újra és újra visszatérni az ecsethez.

Leyton új kaput nyitott. Az első festésnél rögtön éreztem: itt minden könnyedebb, szabadabb. Nem kellett harcolni az anyaggal, hagyta, hogy a színek siklanak, ahogy az emlékek átcsúsznak a jelenbe. Annyira beleszerettem, hogy már a következő tömböket is megrendeltem.

A Saunders Waterford eleinte megijesztett. Amikor megvettem, szinte utáltam: letettem az ecsetet, és ott maradt a vonal. Nem tudtam visszamosni. Akkor letettem, de később újra elővettem. És most már tudom: álomszerű képeket lehet rá festeni, ha elfogadom a természetét. A legszebb és legnagyobb képeim ezen születnek – és tudom, ebből a papírból még sokszor fogok rendelni.

Nem az ár dönti el, mi a jó papír. Hanem az, hogy a kezedben hogyan válik társsá.

– A Fuumuui megtanított kitartani.

– A Leyton megtanított újra örülni.

– A Saunders megtanított elengedni és álmodni.

Pagi 

A hibáimmal együtt

"A képeimben én vagyok a hibáimmal együtt."

Amikor először hallottam az aranymetszésről, azt hittem, valami különleges festékkeverék. Aztán meg a kompozíciós háromszögről – hát nem, az sem egy süteményforma, pedig jobban örültem volna neki.

Az igazság az, hogy a legtöbb művészeti szabályról úgy tanultam, hogy előbb jól megszegtem őket.

És tudod mit? Így maradtam hiteles. Nem azért, mert mindent tudok. Hanem mert merem nem tudni. A hibáimmal együtt vagyok benne minden képben. A gazdag rétegezés néha túl sok. A fények néha nem ott vannak. A színek néha máshogy futnak össze, mint „kellene”. De az érzés mindig ott van. A történet mindig ott van. És az én kezem nyoma is ott van.

Mert az én stílusom ez:

Intenzív – mert gazdagon rétegzem, mint más a tortát. 🍰

Lírai – mert mindig van benne egy történet, még akkor is, ha csak egy omladozó házfal suttogja.

Realista – de nem fotószerű. Inkább olyan, mint egy emlék: valóságos, de átitatva érzésekkel.

Sokáig azt hittem, hogy a szabályokat csak azok szegik meg, akik direkt lázadnak. Most már tudom:

👉 A szabályokat csak akkor tudod igazán áthágni, ha ismered őket. Amíg nem ismered, csak sétálsz az utadon – mint aki nem is látja, hogy ott egy kő.

Átléped ösztönösen, ahogy a kezed vezeti az ecsetet.

De ha már tudod, hogy ott van a kő… – na akkor jössz rá, hogy bizony néha pont rá fogsz lépni, kibicsaklik a lábad, és mégis abból lesz a legszebb nyom a vásznon.

Mert akkor te döntöttél. És az már művészet.

És egy gondolat amit egy másik festő fogalmazott meg, de abszolút jellemző rám is. 

"A képeimben én vagyok a hibáimmal együtt."

Pagi

Imaginatív tájlátás -amikor a lélek térképet rajzol

  Azt hittem én elvagyok romolva.

Néha megkeresnek emberek, akik valamilyen döntéssel, elakadással, vagy kapcsolati kérdéssel küzdenek, és csak annyit kérdeznek:

-Te, mit látsz ebben a helyzetben, milyen út áll előttem?

Ilyenkor becsukom a szemem – vagy egyszerűen csak figyelek befelé – és megjelenik bennem egy belső táj. Nem egy képeslapos naplemente, hanem egy rendkívül részletes, érzékszervi tapasztalat: a talaj színe, a fű sűrűsége, a fák állapota, az égbolt tónusa, sőt, néha még a levegő illata is üzenetet hordoz.

Sokáig azt hittem, ez csak egy furcsa, belső világ, ami velem született. Egyfajta ösztönös metaforagyártás.

Aztán egyszer csak kiderült: ennek neve van. Ez egy létező, kutatott és tanított módszer. Én viszont nem tanultam. Egyszerűen így működtem. Ezt a különleges működésmódot imaginatív tájlátásnak – vagy más néven útolvasásnak – hívják.

A megjelenő belső táj nem díszlet, nem képzeletbeli szép tájkép. Ez egy szimbolikus térkép, ami a kérdező aktuális lelkiállapotát, elakadásait, döntési lehetőségeit tükrözi.

Nem jóslat. Nincsenek töltelék mondatok, amik legtöbbször értelmezhetetlenek. Kizárólag arról beszélek amit látok. És nem is tanácsadás. Inkább: intuitív megértés.

Nálam ez egy kicsit másként működik, mint ahogy a „nagy könyv” leírja. A képek, textúrák, színek, fények, sőt néha az illatok is bennem érzéseket ébresztenek – és ezekből az érzésekből, és az elém táruló táj látványától tudom meghatározni, hogy milyen lehetőségek, utak és módok állnak a kérdező előtt. Ezt próbálom szavakba önteni, és úgy átadni, hogy a másik valóban megértse, a jelen helyzetét és a lehetőségei.

Például:

🌿 A zöld növényzet sűrűsége, magassága és árnyalata nálam azt jelzi, mennyi élet, lehetőség, mozgás van egy adott helyzetben.

🪨 A kiszáradt, repedezett barna föld elakadásra utal. Ilyenkor azt érzem, hogy nagy erőfeszítést, tudatos döntést igényel, hiszek kiszáradt refedezett barna földet táplálni kell hogy termővé váljon. 

🔥 Egy leégett tarló, hegyes fűcsonkokkal nálam egyértelmű jel: nagyon-nagyon odafigyelést és összpontosítást igényel, hisz egy rossz gondolat, egy rossz mozdulat akár fizikai veszélyeket is rejthet. Egy helyzet, ahol már nincs mit menteni.

🌳 Egy sűrű, élettel teli erdő, patakkal és fényfoltokkal számomra a legszebb hely a földön. és tudom hogy akik kérdezett és elakadt vagy bártoltalan, a számára legkedvezőbb és optimálisabb végeredményre vagy útra számíthat.

🏔️ Kopár, sziklás, kemény talaj a megkeményedést mutatja. Mintha a kérdező bezárkózott volna. Fontos ilyenkor a szín és a textúra is, ahogy összeolvad a tájjal és a „jelenlévőkkel”.

Én ezeket nem „találtam ki”. Ezek jöttek. Megmutatták magukat.

Eleinte féltem róluk beszélni – csak a legközelebbi barátaim tudtak róla. Sok-sok éven át figyeltem ezeket a képeket, tanultam a saját „nyelvemet”. És most már tudom: ez egy mély, archetipikus működés. Amikor valaki ezt a fajta látásmódot felismeri és fejleszti magában, az újra kapcsolatba kerül a saját intuitív tudásával.

Ma már tudom, hogy ez nem furcsaság. Nem túlérzékenység. Nem „misztikum”.

Ez képesség.

És bennem mindig is ott volt, csak idő kellett, hogy merjem kimondani: Én belső tájakat látok. Útvonalakat, elágazásokat, kockázatokat – és lehetőségeket, és nagyon sokszor végkifejletet.

És ha ez most számodra furcsán hangzik, az is rendben van. Az igazán fontos dolgok néha tényleg azok.

És amikor megkérdezik tőlem:

– Te hogyan „látod” ezt a helyzetet? Mit jelent az, hogy belső képeket látsz?

Akkor így válaszolok:

- Olyan, mintha egy tájat látnék magam előtt. Egy térképet, ami megmutatja, hol tart az illető – és merre vezethet az útja. A fák, a talaj, a fények, a színek, mind-mind jelentéssel bírnak.

Ezt nem kitalálom. Hanem egyszerűen… látom.

Pagi

(Unique expressive watercolor paintings – houses, windows, and stories preserved in color.)

Hogyan működik a kreatív agyad éjszaka 

(…és mi köze ehhez a pisilésnek meg Salvador Dalíhoz)

Időnként előfordul, hogy rosszul alszom. Vagyis… tulajdonképpen nem is alszom. Inkább egyfajta éjszakai vetélkedő zajlik bennem, két pisilés között: felületes szunyókálás, zaklatott álmok, és szűnni nem akaró ötletlavina.

A képek, a festmények, a történetek vagy a következő bejegyzésen pörögnek a fogaskerekeim – és én egész éjjel csak gyűröm-gyúrom őket. A reggelre persze én is gyűröttebb vagyok, mint egy aluljárós pléd.

Amikor ez már kétszer-háromszor egymás után megtörtént, és nappal is nyitott szemmel álmodtam, rákérdeztem Emíliánál:

"Te figyelj már… nem lehet, hogy én menthetetlen vagyok?"

De mi történik ilyenkor valójában?😱

A kutatások szerint:

Az agy éjjel rendezi az információkat. Amit nappal tanultál, azt este a hippokampusz és a neokortex szépen feldolgozza – mint egy szorgalmas kis könyvtáros, aki címkéz, rendszerez és polcra tesz mindent, amit napközben összeszedtél.

Az álmok gyakran gyakorlóterepként működnek. Komolyan. MRI-felvételeken kimutatták, hogy a zenészek, sportolók álmukban is ugyanazokat az agyterületeket aktiválják, mintha ébren gyakorolnának.

…És én két mosdóba botorkálás között – a szemem közben szigorúan csukva tartva, nehogy véletlenül is felébredjek –, folyamatosan aggódtam: ez már valami probléma?

Lehet, hogy gyógyíthatatlan? Hiszen az agyam nem akar leállni, állandóan csak pörög, pörög… 

- És mi lesz így velem? 😱🙃”

Jajjjj! Az agyam nem kapcsol ki… ez baj?

Nem, nem baj. Ez jó.

Ez azt jelenti, hogy az agyad alkotó üzemmódban van.

Kombinál, variál, új struktúrákat épít. Csak még nem pakolt el mindent a polcra. Ezért van az, hogy néha megfogsz egy zseniális gondolatot, de mire ráfókuszálnál, már el is illant.

Salvador Dalí például úgy alkotott ötleteket, hogy lefekvés előtt leült egy fémtepsivel, kulcsot fogott a kezébe – és amikor elalváskor kiesett a kulcs, a csörömpölés felébresztette.

Ez pont az a mikro-pillanat, amikor a tudatalatti és az ébrenlét határai összemosódnak.

Ő ott halászta ki az aranygondolatokat.

-Miután ezt megtudtam, eldöntöttem: ezentúl nem leszek mérges, ha éjszaka csak forgolódok és ötleteken kattogok. Sőt! Ha ennek az az ára, hogy háromszor is pisilek, de közben a háttérben az agyam láthatatlan remekműveket rak össze – akkor hajlandó vagyok beáldozni az alvást is.

Mert másnap, amikor egy gondolattal küzdök napközben. Egyszer csak beugrik a megoldás. Nem tudom, honnan jön.

De most már sejtem.

Pagi

📖 Macaron glide layering

Egy technika, ami nem kérdez, csak simogat

Amikor egy szín nemcsak mesélni kezd, hanem szinte odanyúl a lelkedhez. A Macaron Glide Layering nem technika – élmény. Olyan, mint amikor beleharapunk egy omlós, pasztell színű süteménybe, de a cukor alatt emlékek ropognak.

Ez a sorozat épp ezt a kettősséget hordozza: finomság és mélység, csillanás és réteg.

☁️ Mi is ez pontosan?

A Macaron Glide Layering az én találmányom. Egy olyan rétegzési technika, ahol a színek puhán sodródnak egymásba, mint egy tavaszi séta a párizsi Montmartre-on – de aztán hirtelen eléd kerül egy hámló vakolat, és megérzed az idő szagát.

Ez a technika:

aquarell-alapú – de nem légies, hanem hús-vér jelenlétet teremt, gouache- és olajpasztell-rétegekkel turbózva, hogy a szem érezzen, ne csak nézzen, mixed media elemekkel átszőve, amelyek szövegeket, jeleket, múltat csempésznek a jelenbe.

💡 Mi történik, ha egy festménynek textúrája van?

- Az agyad nemcsak látja – emlékezik is. 

- A sima réteg: emlékfoszlány.

- A kiemelkedő pasztell: érintés.

- A beágyazott szöveg: titok.

Ez a sorozat ezekkel a „kis trükkökkel” nemcsak a retinádhoz, hanem a gyomrodhoz, a mellkasodhoz és a gyerekkori emlékeidhez is szól.

✨ És miért "macaron"?

Mert ezek a képek: nem harsányak, hanem ízletesek. nem tolakodnak, csak odacsusszannak a szívedhez, nem akarják megmondani, mit érezz – csak kinyitnak benned valamit.

🖼️ A sorozat első darabjai:

Varázskönyvek, amelyek mágiát suttognak – de csak annak, aki figyel.

Színes házsorok, ahol a falak szöveget beszélnek, és a fények egy másik dimenzióból jöttek.

Erkélyek, ahol a gipszdísz és a bougainvillea ugyanannyi szerepet kapnak, mint a múltba írt tábla.

Pagi 

Fotógaléria