Embermesék egy percben 

 Ahol a képek mesélnek - vagy én helyettük.   

2026

Ezek az embermesék nem hősökről szólnak, hanem pillanatokról. Arról, amikor valami ismerős hirtelen megszólal. Amikor egy bögre, egy asztal széle, egy árnyék a falon többet mond, mint egy hosszú történet.

Vannak történetek, amelyek nem kérnek sok időt. Ezek az embermesék ilyenek. Egy percbe férnek bele, de nem sietnek. Néha csak egy mozdulat, egy gondolat, egy félmondat az alapjuk. Máskor egy tárgy, egy emlék, egy régi hangulat, ami megszólal – és már mesél is.

Nem tanítani akarnak, egyszerűen csak megmutatnak valamit.

Olyanok, amelyek az emberekről szólnak – rólunk, egymásról, a mindennapok kis rezdüléseiről. Van köztük mosolygós, elgondolkodó, csöndes, néha csípős is. Ahogy az élet maga.

Egy perc.

Egy történet.

És ha szerencsénk van, valami megmozdul közben.



Forrpont


A papír már sírva könyörgött, a fulladásos halál utolsó hörgéseként.

Rostjai telítődtek, tiltakoztak: egyetlen korty festéket sem bírt tovább elnyelni. 

A festő csak állt, a fogához kocogtatta a márkás, puha mókusszőr ecset végét. A fejét oldalra billentette – mintha minden gondolatot egyetlen oldalra szeretett volna összeterelni. Talán a sok egymást taposó gondolat és ötlet között talál valamit. Talán egyet, amelyik még megmentheti a festményt.

De a papír tovább könyörgött. Sőt, már nem is könyörgött.

Sikított.

A festőművész határozott mozdulattal visszabillentette a fejét, kettőt pislogott, majd hatalmasat szusszantott.

– Jó! Akkor fulladj meg a piros festékben, te nyavalyás! – kiáltotta fel.

És a legdrágább, legjobb festékéből egy hatalmas vörös pacnit csapott a lázadó festményre.

Pagi


Nagyikám fránya vizes kannája 


Gyerekkoromban a nagymamám nyári konyhája jelentette számomra az otthon érzését. Bár ezt akkor még nem tudtam – csak egyszerűen imádtam ott lenni.

Olyan volt mint minden más falusi nyári konyha. 
A hatalmas, kopott asztal, a zöld vitrines stelázsi és a régi, gáztűzhely – a közepén egy nagy sütővel, amit csak „ler”-nek hívtunk. 

Az asztal alatt pedig vizeskorsók álltak! Glédában!
Gyerekként nem szerettem őket, mert mindig nekem kellett a kútra menni vízért.
– Eriggy" csak, kislyányom! Hozz egy kanna vizet! Nagyapád mindjárt itthon lesz! 
A "fúrkút", persze három házzal volt odébb. És én utáltam cipelni a vizes kannát. 
De hát ha az én nagyapám hazajött a reggeli munkából akkor ott bizony friss víznek kellett lennie. Ezt még én is tudtam. 
Mivel utáltam a kútra járni, és csak egy kannát bírtam el cipelni, jól tele engedtem vízzel.
Nehéz is volt, még a fedő is lötyögött benne a sok viztől.
Minden lépésnél a térdemhez ütődött, és minden lépésnél ki is csorgott egy adag víz. Néha még a fedő is kiesett el is gurult, hát akkor bizony nem volt mit tenni azt egy kicsi vízzel le kellett öblíteni. De a hosszú távolságban meg is szomjastam néha. Így még innom is kellett. 

Ezért aztán gyakran mire hazaértem a kannában a víz eléggé megfogyatkozott. És a lábam szárán is gyarapodott a plezúrok
száma.

Akkoriban az volt a szokás, ha valaki megszomjazott, egyszerűen megborította a kannát, a fedőbe csurgatva a vizet,
és abból ittunk jóízűen.
Utána löttyintettünk bele egy kortyot, megbillentettük párszor — és kész.


Pagi