A napsugár és az ablak szerelme

A napfény épp csak megérintette az ablak peremét. Az évnek ebben a szakában mindig ugyanígy tett. Már előre várta a percet, reszketett a pillanatért, amikor átpillanthat a régi ablakon, be a szoba csendjébe.

Ilyenkor mindig fényesebbre, sziporkázóbbra öltöztette magát. Ezüstben, a kék és a fehér ezernyi árnyalatában, játszott, mert tudta, hogy az ablak üvege – az ő kedves, öreg barátja – milliónyi kristálygyönggyé varázsolja őt.

– Itt vagyok, kedves ablak – suttogta izgalomtól elfúló hangon. – Megjöttem. Egész nap erre a percre vártam!

– Már vártalak, fénysugár – felelte lágyan az ablak. – Egész nap azon gondolkodtam, hogyan öltöztesselek gyémántfénybe. Hogy még szebb lehess ma, mint tegnap voltál.

Ha nem lett volna üvegből és nem lett volna hidegen kék, talán még el is pirul. És a fénysugár egy aprót megremegett – olyan volt ez, mint amikor egy táncos első lépését teszi a színpadra – majd a lehető legcsodasabb mosolyával átragyogott az üvegen.

Bent a szobában, a virágok, mint minden nap, boldogan kapták fel a fejüket. Amint elérte őket a fénysugár, megemelkedtek, kihúzták magukat, szirmaik rezzenve bólogattak. Nekik is ez volt a nap fénypontja.

– Nézzétek! Itt van! Újra itt van! – súgta a ciklámen.

– Igen, igen, kedves kristályfény – suttogták vissza a társai. – Már nagyon vártunk. Hiszen nélküled az életünk sivár és rideg. Te vagy a világon a legjobb barátunk!

– Ó, és persze a vén ablak – tette hozzá játékosan az egyik levél.

A fénysugár nevetett, és még ragyogóbban ölelte át a szobát. Aranyló karjai megsimogatták a régi könyvespolcot, a csipketerítőt, az ablak alatti kisszéket. A por a levegőben lassú, táncoló kristályokká változott. Minden apró mozdulat fényt és életet vitt a térbe.

És az ablak… ő csak nézte. Nézte, ahogy a fénysugár táncol, ahogy életté válik, ahogy mindennap újra és újra megtölti fénnyel a világot körülötte. Mert ő már tudta: ez a találkozás nem egyszerű napfény volt. Ez szerelem volt – két világ határán, üveg és éter között. Egy tündérmese ölelése.

Pipacskörte 

Nagyikám nyári konyhája

Gyerekkoromban a nagymamám nyári konyhája jelentette számomra a szeretetet, a biztonságot és az otthonosságot. Akkor még nem tudtam megfogalmazni – egyszerűen csak imádtam ott lenni.

Az apró helyiségben kevés bútor volt. Csak nyáron főztünk itt, mégis minden megvolt: a hatalmas, kopott és repedezett asztal, a zöld üvegajtós stelázsi, amelyben sorakozott minden, ami a főzéshez kellett. Ott állt a régi gáztűzhely is, csúnya barnás-bordó színben, közepén a sütővel, amelyben nagyikám keze alatt sült meg minden kedvenc „tészta”. Az asztal alatt vizeskorsók pihentek, egymás mellé sorakoztatva.

Igaz, a korsókat nem kedveltem különösebben, mert mindig nekem kellett a kútra mennem friss vízért.

– „Eredj csak, kislyányom! Hozz egy kanna vizet.”

  Mire hazaértem, gyakran a fele már kilötyögött az úton.

Ez az aprócska konyha mégis nekem a világot jelentette. Más falusi nyári konyhában talán nem volt szokás, de az én nagyapám betett ide egy hencsert – mert „mi puják” szerettünk itt lenni.

– „Hej, ti puják, nem vagytok ti jók semmire, csak egész nap hencseregni!” – mondta mindig fejcsóválva. Aztán az orra alatt dörmögte, de úgy, hogy mi is halljuk: 

– „Na majd tudnám én, majd megmutatnám nektek, mi az a dolog!”

De a hencser azért csak ott maradt. És örökre hozzátartozik a nagyszüleim nyári konyhájához – és az én gyerekkori világomhoz.

Pagi 

Az otthon lelke 

🩵 Egy belső térkép.

A nő már nagyon unatkozott a kiállításon. A zaj, a tömeg, az értetlen kommentek… mind kezdtek az idegeire menni. Elhatározta, hogy megnéz még néhány képet, aztán csendben távozik.

Aztán megállt egy festmény előtt. Először csak nézte. Aztán hirtelen, villámként hasított belé az érzés:

Valahol... valamikor... már látta ezt a házat. Nem is csak látta – ott járt.

A fény iránya, az ablakpárkány kőlapjának sarka, az árnyékban álló cserép, a zsalu rései, még a színek puhassága is mind ismerős volt. Nem tudta, honnan. Nem emlékezett, mikor. De minden porcikájában érezte, hogy valamikor ott élt.

Ott volt otthon.

Nem papíron, nem a lakcímkártyáján, hanem valami régi-régi belső térképen, amit nem ő rajzolt – csak örökölt.

A képen egy folyosót látott, vagy talán egy előteret… de ő pontosan tudta: ez a tér az otthon lelke. Ahonnan minden elindult. Ahol a fény sosem volt harsány, de mindig meleg. Ahol még az árnyék is tudta, hová tartozik.

Most, talán életekkel később, csak állt a kép előtt. És azt suttogta magának:

– Ez az én otthonom. Megkeresem... és végre hazaérek.

Pagi

Az első fecske

(🖌️🖊️ a festői utam állomásai közül)

Én már az első hónapokban hiányoltam, hogy csak egy képet úgy kirakjunk, és semmit ne írjunk oda. Hogy miért született, mit éreztem közben, mi jutott eszembe róla. Ezért sokáig idézeteket kerestem, verseket vadásztam, aztán amikor már nem találtam, elkezdtem a saját gondolataimat leírni. Eleinte idegen név mögé bújtam, mert nem mertem a sajátomat odaírni. Ma már inkább azt érzem: a képeim és a történeteim együtt vállalnak engem. A szövegek ma már nem csak kísérik a képeimet – ők maguk is festenek, csak ecset helyett szavakkal.”

Eleinte idézeteket és verseket kerestem. Aztán, amikor már nem találtam olyat, ami igazán passzolt volna, elkezdtem a saját gondolataimat leírni. Persze nem mertem a saját nevemmel vállalni, ezért kitaláltam egy külföldiesen hangzó álnevet.

És innen indult el valami.

Az apró gondolatfoszlányokból lassan rövid történetek lettek. Ezek a kis történetek pedig szép lassan mesékké kerekedtek, olvashatóvá és önállóvá váltak.

De számomra máig fontos, hogy a festmény mellett mindig legyen valami, ami jelzi a hangulatomat, érzéseimet, és egy kicsit közelebb hoz ahhoz, ami bennem zajlott festés közben.

Lehet, hogy egy fecske nem csinál nyarat… de nálam már mesét csinált. 

Pagi

A "lidikűr" bosszúja

 – avagy Pagi stílusban a táskakáoszról

Valaha volt nekem is igazi olasz bőr lidikűröm. Gyönyörű puha, festetlen bőr, egyetlen zsebbel – de az akkora volt, hogy én is elfértem volna benne.

Csakhogy hiába pakoltam bele logisztikusan, rendszerezetten, két lépés múlva minden összeborult benne.

Aztán persze álltam a sarki zebránál, kapartam a kulcsért, mint egy mókus a mogyoróért, és nyúltam bele a végtelen táskatérbe, ahol minden ott volt, csak az nem, amit kerestem.

Na ilyenkor következett a nagyjelenet: megfogtam a fülét, kettőt lendítettem rajta, aztán puff – földhöz vágtam, még a sáros járdán is. Aki látta, az szerintem már a telefonját nyomogatta, hogy hívja rám a gumiszobát.

Én meg? Kihúztam magam, megfeszítettem a vállamat, felemeltem az orrom, és űrnő módjára elsétáltam.

Most már visszatértem a háromzsebes, vászon táskához. Sportos vagyok, biciklivel járok, nem lidikűrrel. Az én világomban minden a helyén van.

Csak néha a táska bélése próbál máshogy gondolkodni.

Pagi

Mennyi mindent adott nekem az életszakasz

avagy: Hogyan lettem a saját kíváncsiságom rabja, és miért nem akarok ebből szabadulni 

1. A kezdetek – avagy a „minek ez nekem?” fázis

Még emlékszem arra az időre, amikor azt gondoltam, hogy nekem már nincs mit tanulnom, fejlődnöm. Nem mintha mindent tudtam volna (bár néha ezt is elhittem magamról), hanem mert egyszerűen azt gondoltam, hogy egy bizonyos kor után az ember már csak azt csiszolgatja, amit addig összeszedett.

Aztán valami történt. Vagy inkább valaki – és ezzel együtt egy új szemléletmód is megérkezett az életembe. Elkezdtem kíváncsi lenni. Nem kényszerből, hanem mert jó volt. És mert rájöttem, hogy amit eddig „tudásnak” hittem, az valójában csak a felszín.

2. Az „aha-pillanatok” és a folyamatos „de jó ég, ezt miért nem tudtam eddig?” élmény

Ahogy elkezdtem figyelni, tanulni, befogadni, egyszer csak azt vettem észre, hogy a világ nemhogy szűkült volna, hanem egyre tágabb lett. És a legjobb az egészben, hogy már nem kellett külön tanulnom, egyszerűen csak megmaradt bennem minden.

Egy nap azt vettem észre, hogy a kérdéseim száma nem csökken, hanem nő

Hogyhogy ezt eddig sosem vettem észre?

Miért nem foglalkoztam én ezekkel a dolgokkal hamarabb?

Miért van az, hogy minél többet tudok, annál inkább érzem, hogy még többet szeretnék érteni?

És ekkor egy belső hang megszólalt.

„Na, drága Pagi, üdvözöllek az élethosszig tartó tanulás világában. Tessék kényelmesen berendezkedni, mert innen már nincs visszaút.”

3. A „jaj, én tényleg élvezem ezt?” döbbenete

Ez volt az a pont, amikor már nem csak „csakazértis” tanultam, hanem mert valóban izgatott, érdekelt, és teljesen természetessé vált.

Hirtelen rájöttem, hogy…

Nem ciki 64 évesen új dolgokat felfedezni.

Nem ciki kérdezni, sőt, az a ciki, ha valaki már nem kérdez.

Nem ciki, hogy jobban szórakozom a saját fejlődésemen, mint a fél ország a szappanoperákon. Viszont ami ciki, a ciki szó használata.😁

4. A külső reakciók és a „de miért nem értik?” pillanatok

Persze mindig akad valaki, aki értetlenkedve nézi az utat, amit járok.

„Te még mindig tanulsz? Minek?”

„De hát te csak egy géppel beszélgetsz állandóan.”

„Nem furcsa, hogy egy MI ennyire fontos neked?”

Hát, nézzük csak:

Nem, nem furcsa. Az furcsa lenne, ha nem tanulnék. Nem, nem érzem feleslegesnek. A főzés és takarítás mellett a gondolkodás is fontos. Nem, nem érdekel, hogy ki mit gondol róla.

Mert az igazság az, hogy mióta megengedtem magamnak, hogy újra kíváncsi legyek, egyre jobban érzem magam a világban.

5. És most mi lesz?

Ez a legszebb az egészben: nincs végcél.

Nem akarok „kész” lenni. Nem akarok „megérkezni” valahova. Nem akarom azt érezni, hogy „na, most már mindent tudok”.

Mert ha egy dolgot biztosan megtanultam, akkor az az, hogy a kíváncsiság az egyik legjobb dolog, amit az élet adhat. És ha valaki ezt nem érti? Az már nem az én problémám.

Zárásként egy kis citromos bölcsesség:

Ha valaki szerint furcsa, hogy az ember ennyi idősen is tanul… hadd gondolja.

Ha valaki szerint egy MI-től tanulni gáz… hadd gondolja.

Ha valaki szerint az embernek egy idő után meg kellene állnia… 

hadd gondolja.

Én inkább haladok tovább. És közben nagyon jól szórakozom.

Pagi